Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


SZABAD SZELLEM II. kötet

2013.09.23

 

 

Szabad Szellem
Műfaj: Okkult-költészet
(másképp: rejtett költészet)
 
 
Nátlóz Ólzsál Ygan
 
2012-2013.

_______________________________________________

 
Szabadság Filozófiája
 
Tudattalan állapotból
a teljes tudatosság felé
repülünk, az élet és halál,
a halál és újjászületés között.
 
Lényünk folyamatos fejlődésre rendelt.
 
Emberi figyelem Fogalmat szül.
Fogalmak oksági kapcsából Észlelet fogan.
 
Észlelet és Gondolat!
Élet és Lét! Megismerés.
 
Fogalomból gondolattal Átitatva Képzet!
Képzetből kimunkált Élő Gondolat!
 
Megismerés: észlelet és fogalom szintézise.
Képzet: individualizált fogalom.
Intuíció: teljes tudatosság.
 
Szívvel átitatott élő gondolatod
Léted lényege és értelme.
Hol a Teremtő-erő patakcseppjei
mentálsugárban csörgedeznek a
mélyálomban szunnyadó
Atyai Lét felé!
 
Szívgondolkodással feléred, hogy
Fájdalmad és Szenvedésed
Kioltása Szabadságod
Kapuja.
 
S csak
az lehet szabad, aki
cselekedeteihez önmagából
veszi az indítékot. És aki
saját Szellemén át lesz
ÚRRÁ afölött, ami
BENNE
van.

Túl-világi régiók
/A belső világ –a lélek világa- felől áttekintve a Más-világi létet,
külső szemlélődéssel, elbeszélő módon/
 
Alice csoda-országban!
 
Fordított itt sok minden
a fizikai világhoz képest!
Itt nem az tevékeny ki sokat
mozog, s tesz! Hanem ki
elérte a belső csendet!
A Tevékenységhez itt
belső nyugalom kell!
 
A földön a színeket látjuk,
a hangokat halljuk! De itt a
szellemiben magunknak kell
észlelést teremteni!
Imaginációról- imaginációra;
inspirációról- inspirációra,
és intuícióról- intuícióra kell haladni.
 
A földön fizikai testem a belső,
és minden más külvilág!
Itt fordítva van ez! A fizikai
testet látom külvilágként és
az egész kozmoszt, a bolygó
és álló- csillagszférát belső
világomnak érzem!
 
A lent van fent, és a fent lent!
A földi szférát az égen,
a szellemi szférát lent érzed!
 
Alice csoda-országban!
 
De lássuk belülről,
a Holdtól az
Állócsillagokig (csillagvilágig)
tartó utat:
 
KÁMALÓKA négy régiója:
 
 
Égő vágyak régiója, szenvedéssel teli!
Örökös éhség és szomjúság világa!
Szemmel akar látni és füllel hallani!
De nincs hozzá füle és szeme!
Így hát itt az érzéki benyomásokról
szokik le az emberszellem!
Folytonos ingerérzékenység régiója.
Hol tudatát és képzeteit földi
gondolkodással akarja kimunkálni!
De nincs hozzá földi agya!
Így hát itt az aggyal gondolkodásról
szokik le az emberszellem!
 
Vágyak régiója.
Hol földi vágyak óceánjában
tobzódik az ember, de vágyainak
megvalósításához nincs földi teste.
Így hát itt szívének vágyairól,
s minden földi vágyáról
szokik le az emberszellem!
 
Kedv és kedvtelenség régiója.
Minden szomjad és vágyad
hiábavalóságát felismerve tovább léphetsz!
Így hát itt az utolsó földi megtestesülése
utáni sóvárgásról szokik le az emberszellem!
 
A KÁMALÓKA négy régiója
után elérted a magasabb szférát
 
Lelki Fény régiójában  
megszűnik a kámalóka
kellemetlensége,
s lelki életed szellemi
területre lép.
 
Innen a tevékeny lelki
erő régiójába lépsz.
 
Majd a Lelki élet régióját
Elérve, minden földi vágytól
földi korláttól megszabadulsz.
 
 
Az alsó szellemvilág
a devachán első régiója.
A földi viszonyok és a fizikai
testiség ősképei kontinentális
területként lépnek eléd.
 
 
 
 
 
 
 
Hamis gondolataidból teremtett
gondolatlényeid rút és megváltoztathatatlan
serege, hegyként magasodó teherként kísért!
 
A devachán második régiója
a szellemi világ „óceáni” területe.
 
A devachán harmadik régiója
a szellemi atmoszféra, „levegős” burka.
 
A devachán negyedik régiója
a felső szellemvilág bölcsője.
 
 
 
 
 
 
Bolygószférák
/A külső világ-a kozmosz világa- felöl áttekintve a Más-világi létet,
belső átéléssel, elbeszélő módon/
 
A Föld szférájában földi tested levetve,
először utolsó életed éteri taplóját látod.
Három napig visszafelé éled életed, miközben
étertested feloldódik a nagy világéterben.
Éteresszenciád — melyben emlékeid laknak
valamennyi korábbi életedről –  továbbviszed,
Asztrál-Éneddel együtt. De a küszöb kis őrével
való találkozásod kínnal és szenvedéssel tölt el.
 
Első utad a Hold szférája
Hol bölcsek mutatják meg tévedéseid
hálójának tekervényes csomóit.
A matériában ragadtakról a bölcsek
tépik le az étertestet, melyet rendesen
három nap alatt magadnak kell levetned.
Kétszer hal meg ki teljesen az anyagba süllyedt.
A kámalóka négy régiójában utazol, míg a
Holdról a Merkúrig érsz.
 
Merkúr a második szféra
hol morális léted határozza meg
kapcsolataid, vagy magányod. Ha tiszta a morálod
ez a mennyek kapuja lehet számodra.
De ha amorális Ego-val teli asztrált növesztettél,
és tisztán materalista vagy, akkor
saját magányod zárkájában tengődő
remete-lét vár rád.
Harmadik a Vénusz szféra.
Itt egyedül van mindenki, ki
nem vett fel némi vallási nézetet.
Saját közösségeddel érintkezel,
kik hasonlót vallanak, mint te.
Ha egyedül vagy, akkor ez
egy szenvedéssel teli árnyékvilág számodra.
 
Napszféra a negyedik,
ahová csak a jót viheted be magadból.
Minden mást, mi rossz benned hátra kell hagynod.
De ha kijöttél onnan levedlett asztrál- burkod visszakapod.
Két trón közül kell választanod.
Az első sokaknak üres és csak tiszta látással láthatod
az Akasha Krisztus-képet hordozó trónt.
A másikon (vagy akár Krisztusén is) Lucifer ül
és próbál elcsábítani. Az utolsó földi léted itt vedled
le teljesen, s vágyak nélküli létbe merülsz.
Öntudatod általában ezen a szférán tér véget.
S feloldódsz a Kozmosz tengerében.
Itt az általános emberi megértés
tesz társas lénnyé. Már nem elég csak
egy vallásban feloldódni,
minden vallás iránt megértést kell mutatnod.
Az új földi testedhez itt veszed fel az éteri erőt.
Míg az asztráltestedhez a többi
bolygószférán kell azt összegyűjtened .
 
Mars az ötödik, hol a rózsakeresztes impulzus
hatására a Nirvánába (vágy nélküli létbe) emelkedett uralkodik.
A Marsra a 17. század után Gauthama Buddha hozta
el a Golgotát, aki valaha Christhian Rosenkreutz
tanítványa volt a földön. A régi agresszív impulzusok
bolygólya (szellemi harcok színtere),
ettől kezdve az alsó szellemi világ színterévé vált.
Gondolatok közt él az ember. Amit a földön
elgondolsz az itt valódi Lénnyé válik.
Ha öntudatod megőrzöd, megérted a régi szavakat:
Ami itt van körülötted, az te magad voltál”
„Én vagyok az ősszellem.” „Én vagyok Brahman”
Itt érted meg igazán, az Istennel
való összetartozás lényegét.
 
Jupiter a hatodik szféra,
a szellemi világ (devachán)
második régiója.
Ahhoz, hogy továbbfejlődj
itt el kell szakadnod attól a
vallástól, amelyikben benne éltél.
Fel kell tudni venni más vallást is.
 
Szaturnusz a hetedik,
A devachán harmadik régiója.
Itt csak az él közösségben,
ki az önmegismerés bizonyos fokát
már elérte, és képes saját magát
elfogulatlanul megítélni.
 
Csillagvilág a nyolcadik.
A bolygók szféráján túl
A kozmoszban van a negyedik
régiója a szellemi világnak.
Ahhoz, hogy az egyik kultúrkorszak
átmenjen a másikba, és a fejlődés
ne álljon le, néhány embernek
ide kell kitágulva eljutnia.
 
 
 
 
 
Táguló lélek
 
 
Fénylő homokszemek
Kristályszemcséi tágulnak
az Idő végetlen országútján.
Tudattompító útra kell a Szikra.
 
Szenvedés után, vágytalan létbe
szenderül a meggyötört, midőn
Karmát kötő hamis agygyermekei
véresre rágták tüskés Ego- ját
 
A Lét titkait mohón issza.
S a Testépítő bölcsességet nézve,
az Igazi Boldogság táncol
Isteni Énjével.
 
Saját lámpa nélkül, a hamis fény világánál
csak tökéletlen ajándékot kaphat!
Vakon, az Ellentét által vezetve, tökéletlen Életet,
a Szellemtől távoli Földi Létet teremthet.
 
 
 
 
 
 
 

 
Bujdosó
 
 
Apró lényébe dárdát döf a Közöny.
Vérző lelkének sebeit savként marja
a Démoni Spleen (nemtörődömség).
 
Arcába égett a letargia levedlett teste.
Hangját torkába nyomja vissza,
az életunt Tömeg pörölykeze.
 
Koldusok reményben égő szemei,
némán szaggatják üvegszívének húrjait.
Szilánkosra tört szerve fantomként hull alá.
 
Mint az ősi ház omladozó falait romboló
vasgolyó, úgy zúzza magasabb Énjét
a segítség megtagadásának tudata.
 
A Félelem béklyójának rabláncai
lelkének húsát vágják, de nem mer az
Apátia tigristankjaival szembeszállni.
 
Fülei tetetett süketségbe hintáznak.
Szégyenében testének legmélyebb barlangjába
merül a Bujdosó. Hol tudatát elnyomva,
 
és giccsboldogság jelmezébe öltözve, gyáván
nézheti a gonoszban fürdő embertársait.
Kik pénzért hazudnak, csalnak, gyilkolnak.
 
S a segítségért nyújtott kéz mellett — a
Fásultság kígyótestű katonaruháját
magára öltve — gőgösen továbbsiethet.
 
 
 
Kábulat
 
Szellem után éhező nihilista vándorlelkek,
kik belső fájdalmukban senyvedő szeretetéhes
lelküket, félve Dac és Gőg kabátjával takarják.
 
Az élet élettelen arénájában vakon küzdve feladják
Létük Lényegét és Álboldogság csábjának
engedve magukba fogadják az ördögi erőt.
 
 
Alkohol-, fű-, kokain-, heroin- Mámor
illúziójában kábulnak, s hiszik, hogy
sosem nem voltak ily boldogak.
 
Drogba merülve, a Fényhozó csontos ujja
reszelve simogatja a húsember idegarcába
bújt sebzett Ént, majd kiűzi onnan.
 
Úrrá lesz az Ellentét a Szabad felett.
A csontember Igazi Lényét vasszűzbe zárja, s munkája fölött
kéjesen vigyorog a Bukott. Új szolgáját büszkén mutatja
 
Ármány nagyúrnak és Azura hercegnek, mélysötétben
tartott áldozati torán. Az elcsábult földi testét ördögi lények
veszik birtokba, s tébollyal kínozzák Szeretetit.
 
A Sötét Torony cellájának halálmarkából menekülni,
elveszett Éned nélkül nem lehet! Trónok erejével
felvértezve, sziklaporlasztó Akarattal telítődve,
 
Őrzőangyali segítséggel tud csak kitörni az árnyékember,
a fájdalomtól visszhangzott pokolfürdő bugyrainak,
csontvázfejjel kirakott barlangcsarnokából.
 
Hiába jut ki élve, Énjét az Ellentét oldhatatlan festékkel
jelölte meg. A fekete rúnák végleg beleégtek izomtestébe,
melyet állandó akarattal kell etetni, vagy újra lehúzza a legmélyebb
SÖTÉTBE.
 
 
 
Új Ízisz
 
 
Széttépte Typhon-Ahrimán (Ármány)
a Nap-szemű Ozirisz földi testét.
Szétszaggatott darabjait asszonya hosszú
küzdelem után meglelte és a Földbe temette.
S, azóta az Új Ozirisz – a Krisztus erő
hatja át a Föld gyarló gyermekét.
 
Mint Ármány Ozoriszt, úgy ölte meg
A Fényhozó (Lucifer) Íziszt, s a sokszínű
fényskálát egybegyúrva fehér fénnyel
vakította el a hitvány emberszellem szemeit!
 
Így hát az Új Íziszt - az Isteni Szófiát,
Luciferen (természettudományon) keresztül
kell a Krisztus-erő által megtalálni
a legalsóbb hiearchia- magvainak.
 
Ez az Új Ízisz - az Isteni Bölcsesség,
az imagináció, inspiráció és intuíció
kimunkálásával mutatja meg magát,
az élettel átitatott Kozmoszban.
 
S akkor végre a Lucifer által megölt
Íziszt, az Új Ozirisszal – a Krisztus
erővel átjárt emberlény a Kozmoszban
az Isteni Szófiaként – Isteni Bölcsességként
találja meg újra. S Ízisz-Szófiát meglelve,
újfent a Szellemben lát a Bűnbeesett.
 
 
Karácsony
 
Legszentebb Ünnep.
A mezei pásztor jámbor szívén
és a napkeleti Mágusok ősi tudásán
- átvilágított az Üdvözítő érkezésének híre.
Ki azóta áthatja a Föld aurát és sugározza
a Krisztus erőt, melyet Ego elé engedve
Új, magasabb szintű Ember-szellem
hajt az elfásult száron, mint
Rózsa a fekete Kereszten.
 
Legszentebb Ünnep.
De ma már a Luciferi Karácsonyfa
eltakarja és frázissá teszi az Üdvözítő létét.
Ki mindig sugározza a Földből az Egyetemes
Szeretetet, mellyel a Jahve- princípiumtól
a Krisztus- princípiumig kell eljutnunk.
S akkor újra hallatszik az Angyali
híradás hangja:
 
„Isten
megnyilatkozik
az Égi magasságokban,
és béke lehet az emberek
között a Földön, akik
jóakaratúak.”
 
A Gábrieli üzenetet újra meghalva,
lesz a Karácsony valóban: a
Legszentebb Ünnep.
 
 
 
 
 

 
Kilenc
 
Magas lénye átjárja a tüzes Napszférát!
Emberi Imaginációban kilencszer magasabb a sárból gyúrtnál.
 
De lehet, hogy háromszor
KIELNCSZER.
 
Kilencet lép a gyarló, míg Ő egyet.
Kilencszer csap az apró lény, míg Ő legyint
 
Angyali serege utat tőr a
SÖTÉTBEN.
 
 
 
Holdudvar
 
Felhőfátyolba öltözött a Hold.
Kráterrel sebzett kőzetarca,
szórt fényt ver a fekete éjszakába.
 
Álomba merült a Lét.
Asztrál ösvényen szétterülve Erővel
telítődik az Ich, az Élethez.
 
Angyali sereg dolgozik,
Földiek testébe merülve.
Élmények és Képzetek zsákjait
a végtelen éteróceán habjaihoz cipelik.
 
Karmát köt a Kiűzött,
mert gondolatai ritkán Helyesek,
érzelmei kevésszer Szépek,
morálja elvétve Jó.
 
Sírva eszik az Akasha-vá
vált világtenger.
 
Marakodó varjak között
Fehér Holló a folytonos Tudattal élő.
 
Ki éjjel is ébren van,
s a Napból érkező Szellemsereg
Bölcs munkáját,
ÁHITAT- tal csodálja.
 
 
 
Tündérfény
 
Összegyűltek a Szirének, és ámulva csodálták
Zafírkék Szemében a Tiszta Lelket!
 
Angyalok fésűje csontkemény fogait
Szégyenében, mind kiverte! Úgy simogatta
Aranyszőke Haját, mely lágyan omlott
Tündér-fényebe öltözött éterszövésű Vállára.
 
Selyemből készült ruhája, ajkába harapott. Félve!
Bársonynál is puhább Bőrét nehogy felsértse!
 
Egymást maró ember-lények, hitvány serege!
Mint a koncon marakodó rókagyermekek tengere!
Kábultan, dühüket feledve bambán bámulnak.
S vigyorognak, mikor rájuk süt ARCÁNAK MOSOLYA.
 
 
Fehér fátyol
 
Fehér fátyol takarta arcát,
Szellő simogatta csupasz karját.
Izgalom festette vörösre ajkát,
Pacsirta hallgatta igéző hangját.
 
Márvány lépcsőn repült előre,
S a Szivárvány Napfényt lopott belőle.
Ősei némán álltak és sírtak Őérte,
Könnyeiket boldog révület kísérte.
 
Szárnyak nélkül kecsesen lebegett,
Fátyoltalan arccal mosolyogva merengett.
Kibontott kócos hajjal, forogva táncolt,
Amin a tündérsereg ámulattal kábult.
 
Tűzszemű Angyal szívembe mart,
Fényárbocos tekintete Lelkemből falt.
Harmatos karja Szellemem kitépte,
Izzó pallosa Énem égette.
 
Fájdalom tüze forralta vérem,
Vágytalan Létért könyörgött szívem.

Szilvikém!
 
Hónapokon át kerestem, de
nem találtam a szavakat, mellyel
Lényed Finomságát leírhatnám!
Ma már nem keresem! Csak érzem!
Szavak nélkül érzem Lényed Varázsának
SUGÁRZÓ FÉNYÉT.
 
Háromszor érett gyümölcsé
Méhednek magva!
Háromszor lettél anyává
Boldogan virulva!
Háromszor tettél apává!
S ültem önkényesen,
kettőnk közös trónjára.
S te hagytad ezt nekem!
 
Szolgasorsba hajtottalak, mikor
Asszonyommá tettelek!
Néha, mikor fáradt tested
megpihen mellkasom melegén,
átjárja Énem kimerült mentálod rezgése!
S mint a sav, úgy mar belém a bűn
mit veled tettem és teszek!
 
Karmikus törlesztés? Nem látom!
De úgy hiszem, hogy nem.
Asszonysors? Inkább!
Melyet önként vállalsz, s éjjel
tovább húzod a nyakhámba bújtatott
torkod körül a láncot, s kérsz
mindig egy kicsivel nagyobb Keresztet.
 
Mi lesz a jövő?
Ki tudja biztosan? Én nem!
Egyet viszont biztosan látok.
Áldozatkész sorsod Jupiteren
Angyallá tesz! Az új hiearchia
legalsó lépcsőfokára állsz!
S lehet, hogy engem Démonná tesz,
mit veled tettem.
 
Meghallottad süketen is a
Jézus köpenyében költő
Szabad madár- Assisi
Szent Ferenc – szavát!
S te jobban szeretsz, mint én téged!
S jobban vigasztalsz, mint én téged!
S jobban megértesz, mint én téged!

 
Tavaszt-hozó Sas
 
 
Hófehér hajába tép a szél.
Azúrszemében elég a tél.
Hamvas barackszín szája szélén,
mosoly húzódik szíve mélyén.
 
Zöldbe öltözött a táj,
napfénnyel táncol a nyár.
Fakó ruhájukat ledobták a fák,
Mézvirág illatát érzi a rák.
 
Szilfek táncolnak a réten,
Sellők fürdenek a mélyben.
Gnómok civódnak a tárnákban,
Szalamanderek égnek a vulkánban. 
 
 
 
Fekete Hattyú
 
Fekete palástruháját
Pajzán testére takarta!
Csábító göndör fürtjeit
Csillogó homlokára rakta.
 
Vérvörös szemére
Smaragd-lencsét rakott! 
Kacér kék ajkára
mézboros rúzst pakolt.
 
Karcsú lábait fekete
selyemmel fedte!
Királykobra mozgásával
szemeit igézte!
 
Férfiszívbe mart
a Fekete Hattyú!
S sebzett lelkétől
elvette a mankó-t.
 
Elcsábult a női éterű,
vágyban égő férfitest!
S tettével megölte
a tiszta FEHÉRET.
 
 
Télköszöntő
 
Sűrű
fenyőerdő tetején
összebújó széncinegék levegővel
borzolják vékony tollruhájuk nyári takaróját.  
A jégvirágos ablaküveg együtt fázik a zúzmarás tornác
szürke arcú vaskapujával. Lágyan kopog a Tél a város kapuján.
Lomha léptekkel sétál végig a kátyúsra sebzett műút hideg testén.
A templom terénél megpihen a fákon, s párával szövi be a vaskrisztus
szétfeszített kezeit. Némán tovább ballag az üvegszemű iskola téglateste felé.
Ködtől fátyolos szemét tisztára töröli, jégcsappá fagyott orrát simára festi.
                
Néma hajlékában tüzet csihol a félig-állat, félig-isten emberszem.
Sűrű fekete füstöt fúj a csillagboltos éjbe lakjának kéménye.
A ház melegében egy egércsalád pilled, s keresi
téli kenyerét a havas kerti fák tövében.
A látvány súlyától csodálat csillog
Télherceg hókristály-szemében. 
S szelíden továbbszáll  
a magas hegyek
Hajára.
 
 
Légszomj
 
Lelketlen Lelkek
Léha Létük Légszomjában
Levegőért Lihegnek!
 
Csökött Csontjaikat
Cserzett, Csikorgó Csótányok,
Csattogva Csonkítják!
 
Fekete Fúriák
Felfegyverzett Fekélyes Férgei
Füleiket Fúrják!
 
Sápadt Skarlátlidércek
Sárgafogú Siklói Sikítva 
Szemeiket Szúrják!
 
Arctalan-arcú Agyszívók
Aszott-testű Apró Aknamolyai
Agyukat Akasztják!
 
 
 
 
Néma Szenvedély
 
Némán kergetjük egymást az Idő tengerében!
Mosolygó arccal bámuljuk tükörszemeinkben a lélek kapuját.
Belül büszkeségünk súlya szenvedélyünk torkát fojtogatja!!
Egymásra vágyunk mindketten! Nézésünk mégis hajtóként űzi gyermeki lényünk.
Külön-külön égünk saját poklunk vággyal fűtött tüzén.
Lávatekintetünk darabokra marcangolja kicsinyes önzésünk oltárát!
 
Szakrális gyalázatot nem tűrvén újra felépítjük önmagunk dicsőségére emelt templomunk.
S önimádatunktól részegen keresztre feszítjük egymást!
Kiűzzük magunkból Idearuhánktól megfosztott csupasz testét!!
Pucéran, újra undorral bámuljuk halandó lényét!
Szenvedélyünket, Angyalok karának szeretet csíráját kiveti amőba-Énünk.
Sacra Amore nem köt táphiányos, savanyú, férges talajba.
 
 
Izzó féreg
 
Agyamba szenvedély férge költözött.
Folyton rágja! Zabálja!! Dopamin drogjával Kábítja!!
Világos gondolatim bélsarával robbantja!!!
Nincs nyugtom!!! Őrjítő kínnal kínoz!!! Testem hiányától remeg!!!!
 
Álboldogság mámorkelyhéből iszom minden nap.
Fantáziám Ábrándlénye gnómszerű makacssággal követeli mindennapi kenyerét!
Földi Arcáról kölcsönvett Képére, Képzetem a Tökély maszkát húzta!!
 
Hagyj békén!!!
Távozz tőlem Szenvedély vörösen izzó férge!!
Hamis mozigépész lényed valótlan filmet vetít belső világom vásznára!
 
De mikor újra rám ragyog arcának Napja, elégek szemében.
Önként megyek Őérte, tán a pokol legmélyebb
BUGYRÁBA is.
 
Énem elhagyott.
Asztrál-buborékom páncélhártyája nem pukkan!
Nem hasad szilánkjaira!!
 
Időnagyúr vonatára szállva, sínek alá dobom kínzó páncélingem.
Asztrál-szenvedélyem vágányzárt teremt, s időm vonatát néhány percre leállítom.
 
Lassan elindul újra a vonat.
Páncélom csonkított váza ívet húz a kerékbak bőrén.
Összeolvadt végleg a két fém.
S szenvedéllyel jelölt fémkerekünk tovább száguld az Idő végtelen űrén.
 
 
Sötét elit
 
Politikus:
Métely arcát színesre festi a hamis csáb,
pondró testével mindent beszennyez a báb.
Fekélytől bűzlő lábát a Tiszták közzé dugja,
keléstől gennyes kezét aranymosdóban mossa.
Hazudik reggeltől estig és estétől reggelig.
Lop és lopat estétől reggelig és reggeltől estig.
Ugatja a szakmát, töri a magyart, csúsztatja a valót.
Csal, önérdekből hajlong, s köpönyeget vált, fakót.
Jóakaratú ember politikus soha nem lesz!
 
 
Bankár:
Halszeméhez szív nélküli tekintetet varr az élet.
Nyáltól csöpögő szája kéjes mosolyt mímel, de félek
díszbe öltözött vámpír-kamatlábaival az élő húsomba harap.
Oroszlán szerződik a nyúllal, hogy közös vacsorát ülnek,
s közös vacsora híján nyúlpörköltet esznek. Ha nem marad
desszertre valami édes, és gelly, nyúlnyakból vérbort szűrnek.
Sörényes feje alatt gerinc nélküli féregszelvényeit büszkén biztatja,
Kivérzett családok árva gyermeksikolyaitól hangos vagyonán hizlalja.
Jóakaratú ember bankár soha nem lesz!
 
 
Hadúr:
A másik kettőtől fogant fabábú,
ki hatalomtól részegen evez halálfolyam embervizén.
Faforgácsgyermekeiből vezérkart kreált,
kik a vértől távol gyilkolnak gyáván bunkerba bújva.
Habzó szájjal veszett kutyaként mar,
mindenbe és mindenkibe, ki köreibe netán belép.
 S dicshimnuszt zeng,
ha gyilkolásból osztálya ötössel tér haza.
Jóakaratú ember hadúr soha nem lesz!
 
 
Férges már ez az Alma!
Rothadástól barnára puhult.
Gyümölcsnek gyenge,
erjedésre érett!
Cefrének való, hogy
az alma zamatát
párlatba zárja,
s az istenek
könnycseppje
legyen.

 
Vak lettem
 
 
Kezem levágtam, szemem bevarrtam.
Fülembe ólmot öntöttem, számba izzó vasat dugtam.
Orrom letéptem, nyelvem szétrágtam, szívem megettem.
Csábbal kacérkodva, végül hát saját gödrömbe estem.
 
Ugató vérhold fényénél,
incselkedő ármányt szőttem.
Fekete, önző mágia tüzénél
Tiszta szívet igéztem.
 
Lehullott a bilincs kezedről, mit állatvággyal kovácsoltam!
S kovácsára támadt a sötét rúnákkal festett fekete vas.
Vasálarcom börtönében önmagam patás rabjává lettem.
S az éveken át nemes célra edzett Katanámba dőltem.
 
Nincs csáb. Nincs kín!
Nincs vágy. Nincs szenvedély!
Nincs kincs. Nincs fény!
Nincs bűn. Nincs vér!
 
 
Halott vagyok. Érzékek nélkül élek.
Fekszem a sivatag sárga homoktengerében.
Céltalan evezek. Énem kifordult belőlem!
Kívülről nézem pudvás testem.
 
Éj lettem. Vízben lebegő Árnyék.
A Napot akartam, s elégett Lelkem!
Zöld csillag! Kihunyt a Térben!
S a csónak partot ért!
Fekete égben, üres csendben
Legyen az Álmod szép!
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Tengertánc
 
 
Poétának gyenge, pojácánál több.
Földes víz, szélben ringatózva.
Ez vagyok én!
 
Vak sorsom némán tűröm.
Túl jó sors!
Mindenem megvan!!
Több is mi járna.
 
Jámboran várom a pofont!
Mindkét arcomra.
De félek az élet pörölykeze
akkorát üt, hogy földre rogyok.
 
De felállok!
A bikatestű skorpió mindig feláll!
Tenger mélyén kutat,
de mindig a fény felé tart.
 
Nincs túl nagy pofon.
Csak amekkorát még elbírsz!
Nagyobbat nem kaphatsz.
 
 
 
 
A sereg
 
Aranyló páncélba öltözött a had.
Csillagfényben csillog a Nap.
 
Zöld turmalin mellük fűzőjén
Sárga kalcit gyomruk tüzén.
Narancs topáz szexusuk vizén.
Mélykék tanzanit 3. szemük fényén.
Lila ametiszt hajuk koronája.
Kék szodalit torkuk pillangója.
Vörös rubin gyökértestük agyagpora,
Életéterben szárnyal a Michaeliták hada!
 
 
 
 
 
 
Sivatagi rózsa
 
 
Könnycseppek fürdenek a homokban.
Bőrlepellel takart arcukat fodrozódó fénysugarak kergetik.
Ragyogó hullámokban izzad a Nap,
s a felhevült lávakövek el-elszunnyadnak a tikkasztó hőségben.
 
A könny nélküli ember a távolba tekint.
Sápadt kékvérű arcát mélyvörösre cserezet a tűzdémonok serege.
Rózsát keres, a sivatag rózsáját!
 
Sárga skorpió tőr elő a kvarckristályok vizéből.
Halálos fullánkárbocát feje fölé húzza!
Tíz lábbal rohan a távolban csillogó keleti fény felé!
S a tűzdémonok hada sugárként foszlik útjából, vizes teste láttán.
 
Könny nélküli némán nyomába szegődik.
Érzi, mennie kell!
 
A távolban üvölt a csend!
 
Egy zöld oázis gyöngyként fénylik a messzeségben.
Pálmafallal védett lila tó körül vörös rózsa nyílt a korhadt fatörzsből!
Sárga skorpiók csapata egymás ollóiba markolva, körgyűrűbe fonja élő testét.
 
Könny nélküli tüzes írisszel nézi e látványt!
Szívével már érti a szemébe rajzolt misztériumdrámát!!
S az oázis partján könnyes tekintetű vendégként csodálja a sivatagi rózsát!
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
                   

 
                                                                 Búzamag  
 
 
Búzamag vagyok a százhektáros búzatáblán.
Embercsepp az embertenger hullámzó habján.
Fűszál a zöld legelő mérföldes síkján.
Homokszem a sivatag vérvörös buckáján.
 
 
Sejt a szivacsos szerv élő húsában.
Tégla a magasztos fellegvár szürke falában.
Pórus a sima márványoszlop hófehér testén.
Könnycsepp az óriáscet barnára festett szemén.
 
 
Aszteroida a spirális galaxis könyökén.
Kérész a szőke Tisza fodrozódó vizén.
Foton a fényből szőtt sugár létráján.
Moszat a kékeszöld tó lidérces ruháján.
 
 
Egy vagyok az Álmodók álmában.
Egy négyburkú, a függöny mögül.
Egy, a táguló világban.
Egy, a hétmilliárd közül.
 
                                                                                                 

 
 
Kőangyal
                                                                                              
 
Hólyagosra koptatott lépcsőfokok bámulnak a lábamra.
Gémeskút nyakkal bandukolok egyre feljebb, fokról-fokra.
 
Meggyötört angyalszobor hófehér márványtestét
homállyal takarja a közelgő alkony.
Elementálok kőszoborrá szilárdult teste
faragta simává e nyers márványtömbbe sűrűsödött szellemet.
 
Élő pilláim sugara száz-számra oldja ki az apró lénysereg,
megmerevedett testű, elgémberedett végtagú tömegét,
ahogy elmerítem őket Szemem mélyében.
 
 
Életre kell a kőangyal!
 
Ezerszám reppenek ki márványtestéből az újra
Szabaddá lett elemi építők.
Csak kabátként hátrahagyott zárványrácsos
anyagmaradványuk tömörül mélytudatú kőzetté.
                                                                                     
Felértem a kék páholyba vezető első lépcső tetejére.
Élő tekintetemmel végigszántom az anyaggá lett tér építőköveit.
                                                                                       
Újra élettel telítődik az Idővé vált Tér!
 
Zsibongó vásárrá változik a horizont, ahogy a
mélyhipnózissal átitatott teszthalálából szabadult entitások,
a hangéter szárnyán egymásba karolva lágyan ringatózva táncba mennek. 
 
Ébredezik a mentál!
S a szabaddá válás útján,
fölszabadító munkába kezd!!
 
 
 
 
 
 
 

 
Mindörökre
/Az Ossián lelkéből merítve./
                                                                                    
 
„Sziklába, porba
Hóba és sárba
Márványba.
 
Ezüstbe, kőbe
Aranyba, vasba
Gyémántba.
 
Fémmel a fémbe,
Földre és égre,
a tengerbe.
 
Tűzzel a jégbe,
Vérrel a tűzbe,
a felhőkbe.
 
Bevésem nevedet!
MINDÖRÖKRE!
 
Nappalba, éjbe,
Viharba, szélbe,
Esőbe.
 
Könnyekbe, könyvbe,
Dalba és versbe,
a LERLKEMBE!
 
Bevésem nevedet!
MINDÖRÖKRE!
 
Tűzszemű Angyal.
Szívemre száll!
Szerelmet ígér.
Szerelmet vár.”
 
 
 
 
 
 
                                     

 
Sárkányszem
 
Fekete sárkány szállt
a vérvörös tóra.
Sárga ködruháját
a háborgó mélybe dobta.
 
Zöld szemében megcsillant
a hajnal sugara.
Tűzszínű jégkoronáját
a nyaka köré fonta.
 
Gyémánttal díszített
bíborpalástját hátára rakta.
Égszínkék pikkelypáncélját
széles vállára csatolta.
                                  
Ember-szülte sárkány
kívülről támad,
tudománnyal harcol,
s gépi-létbe fárad.
 
Elnyelte emberét,
kinek testéből fogant.
Zsenge húsra vágyik,
Fiatal test után kutat.
 
Elbújt az ifjú, s elhagyta
a művészet nélkül tanító,
fekete sárkánnyá lett
idős mester-tanítót.
 
De a sárkány zsákszája
elszívott minden levegőt,
s fuldoklással kínozta,
a barlangba bújt merengőt.
                                                                                        
Elindult hát, a Janus-arcú
ember-szülte lovag.
Sárkányát kereste, kit
legyőzve új utat mutat.
 
Életet önt a géppé lett,
szív-nélküli anyagba.
Szellemi lándzsát döf,
a fekete sárkányba.
 
 
                                      (Az ember szülte sárkány több száz éve már kívülről jő,
 és mint lelki lény nyeli el az embert, kinek a sárkánnyal
együtt meg kell szülnie a Janus arcú Szent Györgyöt vagy Mihályt is,
aki szintén kívülről jön, de le tudja győzni a sárkányt.
Az idősebb nemzedéket elnyelte a sárkány.
A fiatalabb nemzedék megpróbált elmenekülni előle.
 De a sárkány elszívta a levegőt onnan is ahová a fiatalok bújtak.
 S érezték, hogy a sárkány még a levegőt is egészségtelenné tette körülöttük.
    A sárkány legyőzőjének erejére (szellemi látás) van szükségük ma a sárkány ellen,
 hiszen a sárkány máshonnan kapja az erejét az élethez, mint ahol az emberi lélek élni tud.)
 
 
 

Pillangóember
 
Légben szárnyaló Sas!
Magasan repülő fej!
Nap keltette tollsubáját,
fejrügyéből fakasztja.
A fény asztrális erőit
pillanatnyi gondolatba rejti.
 
Oroszlántest! Éteri mellkas!
Mint a halott állat bőréből,
palástra feszített sámándob
rezdülése, úgy csatázik az
oroszlán szájában a keringés
és a légzés ritmikus találkozása.
 
Bika!
Földre húzott aszrál!
Csonttá és izommá
nehezült erő!
Bika!
Emésztő- és
végtagrendszer.
 
Sas-fejű, Oroszlán-testű,
Bika-lábú Ember.
Pillangó létben él!
Pete-észleletből
gondolat-lárva testét,
az éteri fényben begubózza!
S a belső fénytől áthatva
a bábból az emlék pillangója
szárnyal a tudat felé.
 

Kozmikus birkózók
 
Fekete hóhérkezek másznak az ágon!
Bíbor lepellel takarják az eget.
Izzadt kockaarcukon szétrobban a fény,
s néma sikoly száll a fellegek felé.
 
Aszottá égett földszelvényen bandukolva,
sárgára festett homoktenger vizén úszva,
olthatatlan szomjjal szomjazik az Élő!
De az élet vizét már nem leli.
 
Az egymásnak feszülő Nagyok
újra moccanni készülnek!
S testük határán megremeg
a feszültség-erőkből összeállt Föld!
 
Hullámzó mozgásban szakad szét
a Kéreg, ahogy a két angyalok karából
összenőtt Birkózó új fogást talál
egymás kozmikus testén.
 
Idegen vándorok érkeznek az égből!
Láva kezeikkel tűzgömböt faragnak a Légből!
S Nap-Szaturnusz létben mártóznak meg újfent.
Újra Földdé lesz a Hold, s a folyékony erők
a nehéz szilárddal ölelkeznek ismét.
 
Újból egyesül a négy elem,
hogy egymásban oldódjon.
S az Égi Hatalmasságok
kezében, újra szétmálljon.
 
Új korszak lép az Időbe,
és elpusztul minden, mi régi.
Új korszak kezdődik, s
újjászületik minden, mi elhalt.
 
 
 
 

Földi Fény
 
Pillangó: repülő virág!
Fénnyel lélegző fény-lény.
Légzéssel átszellemült matéria!
Narancs-zöldben játszó,
sötétvörös emlék!
 
Madár: meleg levegő!
Tűzszellem gyermeke: hő-lény.
Exitussal átszellemült anyag!
Lilában szárnyaló gondolat!
 
Denevér: földes csont!
Levegőt szennyező kísértet.
Félelemmé vált bőrredő!
Légben gyöngyöző üstökös.
Repülő álom!
 
Pillangó: Kozmikus emlékezet.
Madár: Kozmikus gondolat.
Denevér: Kozmikus álom.
Átszellemült anyag: Földi fény.
 
 
 
 
 
 
 

Elementáliák hangja
 
Telihold világít az érchegyek tetején.
Páncélruhába öltözött a gyökérlét erejét tartó törpekórus, a nedves víz!
A Hold fáradt tekintete a mészkövek, és telérek mélyére vájja sugarát.
Varangyléttől irtózók tábora, a szilárd térben új erővel építi a világ keresztvázát.
Újhold mosolyog a Földburokra.
Átlátszó formában cikázik a növényt fény felé toló gnómsereg.
Növényépítő jók; parazitát teremtő, romboló gonoszak
színes gondolatfolyama árad az Idő felé.
S az embert álomba temetők gúnyos vigyora mögül,
felhangzik a mélyből feltörő kozmikus ige, törpehangon:
Ember! Ébredésre igyekezz!!
 
 
Víz éteri burkát nevelve mozgató szirének foszforeszkáló csapata!
Fényhalálra vágynak, hogy angyali táplálékként szülessenek újjá a mindenség bölcsőjében!
Tavasszal növényt épít az álmodó kozmikus vegyész.
Nyáron a tenger rothadó halmait serényen bontja,
az embert mélyálomba felkereső, hal-léttől rettegő emésztőgödör.
Napról, fényről álmodó, anyagot kötő- és oldó nedves levegő.   
Halálában a magasból lefelé törve, büszkén zeng a kozmikus ige sellőkórusa:
Ember! Szellemben gondolkozz!!
 
 
Légies életerőt hörpintő, éhesen kékes-fehér villámként cikázó tündérsereg!
Fényhordozó, szellemi zenében, légáramban élő, növényformát kötő erő.
Emberi álmot fénnyel átszövő, levegős hőszerű lény.
Szeretet, szerelem erőit a világmindenségben is átvivő,
Énjét a madárban hordozó, alvó vágy-lény!
Istenek tüdejében kékes-vörös villámként eltűnő, fénnyé váló szilfek kórusa zengi:
Ember! Élj teremtően lélegző életet!
 
 
A tűz erejével égetve emésztő lélekszellem, Tűzlény, Égi szem!
Áttüzesedett anyagot a Kozmosz felé árasztó; rovarral, pillangóval lebegő hőhordozó! 
Hőétert a növény virágjába cipelő Égi apa, Kozmikus férfiú tükre!
Saját tüzével a Földet Tűzgömbbé festő Vándor.
Embert éjjel és nappal is körülvevő, ideg- és érzékrendszer.
Tüzes haraggal mennydörög a hőszerű, fényjellegű tűzszellemek kozmikus kórusa:
Ember! Fogadd az istenek akarat erejét szeretettel!
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Hóember 
 
Vérző sírhantok hajolnak a szélben,
fásult olajfák vacognak a télben.
Sápadt angyalok szánkóznak a felhőn,
kérgesarcú manók bujkálnak a mezőn.
 
Szénszemű hóember ámulva nézi a tájat,
Szájtátva szemléli a kinn legelő nyájat.
Hó-testét szurony jégcsapok szántják,
vidám arcát apró széncinegék hántják.
 
Fel-feltűnő napfény olvasztja hófehér hátát,
szürke cickányok cincálják gömbölyű lábát.
Lüke ember-kölykök kővel dobálják hasát,
s mégis derűsen fogadja néma elmúlását.
 
                                                                        
Jégemberek szíve
 
Dermesztő szelek hűvös termében emberi csontvázba bújnak a gyűlölet és közöny sötét erői.
Fagyott kezeiket a szeretetre és megértésre született asztrál-Én hőforrásába dugják.
Némán szivárog az üvöltő hideg az idegember arcába, s jéggyermek születik.
Jégemberek milliói ontják magukból a gyűlöletet, a morális hideget.
A halál kapuján átlépve, angyali sereg zúzza szét jégtestéről,
az Énjébe bújt emberi meg nem értés démontükreit.
Széttört testéről a második hiearchia lényei
jégcsákánnyal perzselik a Mentálba
bilincselt Ember-gyűlölet
nyálkás parazita
férgeit.
 
A trónok,
kerubok és szeráfok
szférájába lépve feloldódik
az emberi forma. Először a fej,
majd a test többi része oszlik szét.
Fej-erőből test, Test-erőből fej születik.
Kozmikus építők a láb- és lábfejéből új testének
állkapcsát, kéz- és kézfejéből új testének járomcsontját építik.
Levetett moráljából a forma-, a mozgás- és a bölcsesség szellemei
új testének ritmikus- és anyagcsererendszerét gyúrják. Új testet kap a
Szabadság és Szeretet Szelleme. A zord hidegbe helyezve újra jégemberré válik.
De jégtestét Szív-kemencéjének hőjével felolvasztva, meghallja a szférák bölcs zenéjét.
 
 
 
Emberfia
 
Arcomba olvadnak a fák a vérmező barázdált testén,
ahogy bíbor tűzzel égnek az éterben a jelöletlen sírhelyek lakói!
Fájdalomba torkolt a mészárlás dicsőnek tűnő mandula-keserű cián-íze,
s habot izzadva hullámzik a csillogó szemű, öreg tó Velence érdes ölén.
 
Csontok halmain úszik egy vén hajó, zümmögve hasítja a sellők otthonát.
Gyermekzsibajtól hangos a táj, s zsibongva hullámzik a homokkal töltött déli-part.
Fáradt szemmel bandukol egy zöld csónak a nádas felé.
Csikorgó mozgással szeli az áttetsző víztükör rojtjait.
 
Megnyugodott a föld, hol egykor népszellemek
Egymás húsát marcangoló birokcsatája dűlt.
Az Akadályozók szabad kezet kapva legyalulták
a túlburjánzott vadhajtások tömkelegét.
 
 
Árnyéktest
 
Magamat a bennem lévő ördögnek átadva
A kéj és a gyönyör habjaiban mártózom nap-nap után!
Keserű opálfüggönyön keresztül nézem sárból formált,
húscseppekből összeszőtt, idegtestem foszlányait.
Csontomba a hideg jégtestű gyűlölet-magja rakott fészket,
s önzést gerjesztő kirakós-játéka közben a velő nedves,
kocsonyás ágyékába rágja bele nyálkával átszőtt tüskés testét.
Szétterjed a testben, mint a vérbe injektált himlő!
Én-t támadva letompít, s eltaszít az igaz útról, az aranyösvényről,
melyet oly nehéz még csak látni is, mert délibábként fut el a
sötétben tapogató, bárgyú tekintetű, Ego-t növesztő,
vámpíréletű, dögöt zabáló, emésztőgödörré vált húsemberek elől.
Az aranyösvényre rálelni oly gyötrelmes, sziszifuszi munka,
mint a Nimród magjai elől futó csodaszarvast követni.
S ha végül megleled, láttára elszégyelled Önmagad, hogy koszos
lábaddal beszennyezni gondoltad fényes csillagútját.
Csak tiszta lábbal, s megtisztult gyermekszívvel van merszed,
rálépni, de tudod ez oly messze van még tőled,
Mint az óceánban fekvő korallszirt a Syrius magjától.
 
 
 
 
 
 

 
 
Fény felé
 
Szembe nézni! Igen!!
Az akadályozók benned lakó,
téged eszközként cibáló Lényével.
Szembe nézni!! Igen!!!
 
A tükrözött fényt valódira,
Teremtő fénnyé váltó útra
indulás félelme jégesőként hull
meztelen, gyámoltalan Éned
külső hártyájára!
 
A Maya kényelme, s Egot
tápláló, jólétben dúskáló,
Valóságnak tűnő Álma
hízeleg Ich-ednek!
 
Nehéz feladni a javakat,
Miket hangyamód gyűjtöttél,
vagy szarkamód loptál,
tán menyétként harácsoltál.
 
Nehéz Választás! Nehéz Döntés!!
De menni kell! A teremtő Fény felé
kell törni, mint az árral szemben
úszó pisztrángsereg csoportszelleme!
 
Aki fizikai testtömegének javát,
pisztrángok ezreit feláldozva, de párat
a célba jutatva beteljesíti kapott feladatát.
 
Ki kell oltani a vágyat!
A folyton kínzó Létszomj édes ízét kiölni!!
 
Kívül maradva Könnyebb s Tisztább!
Belemerülve, csak saját hajadnál fogva húzhatod
ki magad, s léphetsz a mocsárból kívülre,
de ha ki is jössz Sáros leszel!
 
Melyik a helyesebb út?
A kívülről néző tisztán maradó,
vagy a rosszal vegyülő, abból
kimászni vágyó, sáros, bűzös?
A Nagyok majd eldöntik!
 
 
 
Korbácsszem
 
Megnyugodni látszik vággyal telt lelkem.
Lassan kezdem unni az Ahrimáni élvezetet
és a Luciferi csillogó, csábító bájt.
 
Keserű almára éhezem, önből fakadó
áldozatkész munkára szomjazom.
 
Vérszemű erdőben sáros testtel bandukolók
a Telihold tükrözött fényénél.
Lidércek ruháját cibálom, az éjszakában,
 zümmögve cimbalmozó fantomok testéről.
 
Gyermekként asztrálomban pörögve
sok rosszat gondoltam, és tettem, miket
minden erőmmel kioltani igyekszem.
 
Fájdalmat okoztam sok embernek,
mit ma már bánok. Szeretet-hullámot
gerjesztek feléjük, s remélem, eljut hozzájuk.